Óriási tapsviharral köszönte meg a közönség a nemesnádudvari Csiribiri Társulat több mint két évtizedes odaadó és lelkes munkáját, mellyel évről-évre mosolyt csalnak az arcukra. Kacagásban ezúttal sem volt hiány, igazi vidám, nyári hangulatot varázsoltak a színpadra Aloha! című vígjátékukkal.
A társulatot jótékonysági célból 1999-ben alapította meg Péter Gizella Anna, az óvodai szülői munkaközösség akkori vezetője, olyan bátor és lelkes édesanyákat keresve, akik szívesen játszanának könnyed, vicces darabokban, hogy aztán a bevételekből korszerű játékokkal segíthessék az óvodásokat és iskolásokat. Népszerűségük azóta is töretlen, ma már több olyan fiatal lány is szerepel az előadásokban, akik annak idején még kisgyerekként foglaltak helyet a nézők soraiban. Bár a szerepeket kivétel nélkül nők játszák el, mindig hangsúlyozzák, mennyire fontos a férfiak szerepe is, főleg ami a technikai hátteret illeti.
A járványhelyzet nem tette lehetővé a 2020-as előadások megtartását, a bizonytalanság miatt pedig a 2021-es szezont is tavaszról őszre kellett halasztani. Végül október 9-én állhattak a társulat tagjai először újra a színpadra. A 20. jubileumi előadás egy igazi meglepetést is tartogatott, Péter Gizella kiemelkedő munkájáért „Nemesnádudvar Községért” kitüntetést vehetett át.
„Péter Gizella Anna egyik azon nemesnádudvari tehetséges, jóakaratú polgárok közül, akik miatt jó ebben a faluban élni és akikre büszkék lehetünk” – ismertették.
„Nagyon-nagyon büszke vagyok erre a kitüntetésre és természetesen nagyon sokan segítettek engem. A vezető óvónő, Panyik Erzsike volt az első, aki mellém állt és az SZMK-tól kezdve segített engem. Nagyon-nagyon sok pedagógus, az iskola tanárai, polgárok, nemesnádudvari lakosok segítettek abban, hogy ez létrejöjjön” – mondta könnyeivel küszködve a díjazott.
Péter Gizella Anna (alapító)
1999-ben alapította meg a Csiribiri Társulatot és tulajdonképpen azóta is töretlen a siker, gondolta volna, hogy húsz év elteltével is itt fognak állni a színpadon?
Nem, hosszútávra eleve nem indítottuk a dolgot, nem gondoltuk, hogy ez ennyire sikeres lesz. Mi csak kicsit bohóckodni szerettünk volna és ezzel pénzt gyűjteni, aztán kicsit komolyabban vettük utána és hosszabb távú lett emiatt szerintem, na meg a közönség ahogy fogadta és az ismétlések, plusz ráadások, ezek mind jöttek hozva magukkal a folytatást.
Ezúttal is valamilyen jótékony célra gyűjtöttek?
Igen, most már pár éve gyűjtünk, a fitnesz parkot elkezdtük és hát elég sokba kerülnek ezek a kellékek hozzá. Közben már egy játszótér felépült idén és úgy gondoltuk, hogy akkor a fitnesz vonalat vinnénk tovább és a kültéri gépeket szeretnénk tovább fejleszteni, hogy egy fitneszpark legyen belőle, ne játszótér.
Gratulálok a kitüntetéshez, milyen érzés volt átvenni ezt a díjat?
Köszönöm, nem tudom elmondani, remegtem, sírtam és nevettem is egyben, talán, mint amikor az embernek megkérik a kezét, valami ilyesmi. Oltári, nagyon boldog vagyok. Sajnálom, hogy nem tudom megosztani a többivel, azokkal az emberekkel, akik mind segítségemre voltak az egész húsz év alatt, mert rengeteg ember segített abban, hogy ez fennmaradjon.
Hermanutz Tamásné (rendező)
Miért pont erre a darabra (Aloha! – a szerk.) esett a választás?
A pandémia előtt, majdnem kétszer ennyien voltunk a Társulatban, mint most, de közben betegségek jöttek, családi okok jöttek és egy kicsit leapadtunk, de akkor ezt már kiválasztottam, mert szerintem ez egy nagyon vidám kis darab és olyan szerepek voltak benne, amik megfeleltek a lányaim személyes karakterének. Ugye mi nem profik vagyunk, azt adjuk, ami a lényegünk, ezért választottam ezt, csak közben jöttek ezek a nehézségek, de hát már mindenki megtanulta a szövegét, bemutató előtt álltunk és akkor a pandémia miatt ez így már nem működött. Kicsit meg kellett kurtítanunk a darabot, mert tízen maradtunk húsz ember helyett, de nem bántuk meg, mert nagyon jól éreztük magunkat próbák közben is, nagyon élvezték a lányok. Azt gondolom, mindenkinek adatott annyi lehetőség, hogy amiben tehetséges azt megmutassa és igazi kis hétköznapi hősök ezek az asszonyok, lányok. Egy ilyen kis faluban ennyi tehetség: színtársulat, két énekkar, egy hatalmas tánckar, két festő, mit akarunk még? Ez egy tehetséges falu, ez egy kincsesbánya szerintem. Az életem egyik értelme, a másik az unokáim. Öröm velük dolgozni, ez az együtt akarás, ahogy a díszletet csináltuk, nyírtuk, vágtuk, szabtuk a rengeteg virágot, festettünk, a nagy terem tele volt, nyüzsgött, egymásnak segítettünk énekelni is.
1999-ben jött létre a társulat, 2000-ben volt az első előadás, gondolta volna, hogy több mint két évtizeddel utána is még a színpadon állnak és ilyen nagy sikert aratnak ?
Nem, egyikünk sem gondolta és az sem, hogy ilyen jó közösség alakul ebből a társaságból. Ez egy konkrét célért jött létre, a játszótérért. Nem gondoltam volna, de hajtja valami a lányokat. Vonuljanak ki, időnként nem jönnek, mert úgy alakul az életük, de vissza-visszatérnek. Totti Erzsi (Hengerics Józsefné – a szerk.) meghallotta a balesetet, rögtön vette a telefont és szólt a Gizinek, hogy ha nincs más, én beugrom. Hát, nem kell ettől borsódzni a hátadnak? Nem kell ettől könnyekig meghatódni? Ez az összetartás és nekem ne fanyalogjon senki, hogy mert a mai világban nem lehet. De, csak akarni kell, mint ezek az asszonyok. Az mondjuk édes volt, visszatérve erre a húsz évre, hogy ki hány éves már, akkor én voltam negyvenöt, most ők negyvenöt és úgy gondolják, milyen fiatalok. Együtt tudnak dolgozni, nincs nemzedéki ellentét, semmi és együtt hülyéskednek, együtt komolykodnak.
Klein Ágnes (Várszeghy Róza szerepében)
1999-ben alakult meg a Csiribiri Társulat, Ön ebben az évben született. Milyen érzés, hogy most már ott áll a színpadon?
Nagyon-nagyon jó, hogy ennek a társaságnak a tagja lehetek. Kiskorom óta, gyerekként részt vettem az előadásokon és mindig is azt mondtam mindenkinek, hogy ha én egyszer anyuka leszek vagy felnőtt leszek, akkor tagja leszek a Csiribirinek, de hát nem kellett várni anyuka koromig, ugye négy éve már én is aktív tagja vagyok a társaságnak és nagyon szeretem, hogy közéjük tartozhatok.
Milyen szerepek állnak Önhöz a legközelebb? Van kedvence?
Zsuzsa néni (Hermanutz Tamásné – szerk.) mindig nagyon jól eltalálja a szereposztást, nagyon ért ehhez és nagyon jó szemmel látja, ki mire képes, ezért mindenki olyan szerepet kap szerintem, amit jól meg tud csinálni, ezért nincsen kedvenc szerepem. Minden eddigit nagyon nagy átéléssel és odaadással tudtam csinálni, úgy gondolom.
Jövőre is láthatjuk a színpadon?
Én nagyon remélem, hogy lesz még előadás és újabb és újabb darabokkal tudunk kiállni, úgyhogy igen, reményeim szerint találkozhatunk.
M.I.
